Thomka Beáta Eszmemakett (esszévízió és kultúrafelfogás) A műfaj 20. századi európai
állapota a kultúrafogalommal együtt változott, változik. Két gyűjteményes
kiadvány árnyalt betekintést nyújt például a német, illetve a magyar
esszéhagyományba. A „Der Kanon“Die deutsche Literatur. Essays (Suhrkamp /
Insel) ötkötetes antológiája az egyik, a másik a Takáts József és mások által
szerkesztett, A magyar esszé antológiája (Osiris Klasszikusok)
három-négyezer oldalas reprezentatív gyűjteménye. Mindkét „könyvtárnyi
könyvből“ kiindulva sokfelé indázhatnak a kommentárok és sokfelől érkezhetünk
vissza hozzájuk. Ha csupán a kultúrafelfogás reprezentációja foglalkoztat
bennünket, akkor e tárházak történeti anyaga időbeli kiterjesztésben nyújt
rálátást a kérdéskörre. Marcel Reich-Ranicki „kánonja“ Luthertől kiinduló
panorámát kínál fel a kutatásnak. E mellett mindkét példa a tárolt anyagtól
függetlenül is egy-egy 20. századi vagy ezredfordulós kultúrafogalom és
esszévízió foglalata. Az
átfogóbb ki- és áttekintések közül még egy munka tapasztalatai
kölcsönözhetnek impulzusokat a kisebb nyelvi kultúrák önértelmező műveletei
számára. Marielle Macé Le temps de l’essai. Histoire d’un genre en France
au XXe siècle címmel publikálta 2006-ban francia esszétörténeti
kutatásainak eredményeit. A műfajmonográfia a forma történeti szerepe
folytán, valamint azért is figyelemre méltó, mert a nemzeti hagyomány
továbbélésére és változásaira a félmúlt éppen lezárult korszaka látószögéből
tekinthet vissza. Értékelő, értelmező viszonyulását a kortárs francia
elméleti reflexió alakítja. Feltünő az a kivételes jelentőség, amit a
legkülönfélébb irodalmi, művészi, filozófiai nyelvhasználatban és
szövegalkotásban a francia hagyomány a stílusnak, kifejezésmódnak és
rendkívül változatos eszköztára kimunkálásának tulajdonít. Mintha éppen a
stiláris-retorikai minőségek kultusza és lehetőségeinek szüntelen bővítése
biztosítaná az esszéműfaj történeti változatosságát. Noha a megfigyelés
helytálló, mégsem jelöl kritikátlan magatartást vagy öncélú tulajdonságot. Gustave Lanson például a múlt
század legelején arra figyelmeztet, hogy az elokvencia, különösen Montaigne
dikciójában, nem az antik mérték, szabályozottság, merevség modellje
szerinti. Ehelyett a stílus egyszerűségén és hatásosságán munkálkodik, mert
mesterkéltnek tekinti az antik logikát, az antikvitás nagy mintáival együtt
pedig elveti a középkori skolasztikát, a ragyogó ékesszólást, a bölcselkedést
is. A próza művészetében[1]
Lanson pontosan számba veszi és méltányolja Montaigne törekvéseit, célkitűzéseit,
összegzi nyelvhasználatának poétikumát és retorikáját. Egyetlen összefoglaló
kategória nem szerepel csupán nála, az, hogy Montaigne beszédmódja az önmaga,
az eredet, származás, temperamentum, emberi esendőség vállalásával a személyesség hangvételének
megalapozása a prózai formák kultúrtörténetében. E vállalás megszólaltatása a
műfajteremtő gesztus. Eközben sem bizalmaskodni, sem vallani nem akar, csupán
úgy mutatni fel a dolgokat, ahogyan belátása és tapasztalata lehetővé teszi
számára. Ez a nyelv lesz önmaga elfogadásának közege és formája. „Son modele, c’est lui: il veut s’exprimer
tout entier et n’exprimer que lui.” (i. m. 47.) Ha
háborítatlannak vélnénk az esszébeli önmagunk felé vezető mozdulatot, nem
ismernénk fel a kockázatot és az áldozatot, amit a belső tér felé forduló (Starobinski) megszólaló hoz: „Amint a
befelé forduló tekintet mélyén is felfedtük a világ megtapasztalását, úgy
ismerjük fel Montaigne hangját, járását, gesztusát és főként a spekulatív
okoskodás elégtelenségének belső megtapasztalását, amikor oly meggyőzően
hangoztatja azt a magatartási szabályt, amely összebékíti a barátságot,
amelyre mindenki kötelezve van, azzal a
barátsággal, amelyet minden ember iránt, sőt még ennél is tágabb
értelemben véve, minden élőlény iránt kell
éreznünk.”[2]
E többletről írja a prózanyelvet és mondatot vizsgáló Lanson azt, hogy a
személyes, drámai mondat Montaigne-nél mindenkoron magán viseli a morális személyiség éberségének,
lankadatlan felügyeletének nyomát. Az eszmék prózájának dignitása egyben a
megszólaló személy individualitásának méltósága tehát, az „önmaga
stilizációjának” megbecsülése, ami az esszé olvasójára is kiterjedő minőség.
Talán éppen ebben rejlik bonyolultsága, rejtélyessége és kölcsönösségének
forrása. Az
esszé kultúrán belüli helyének megbecsülése egyben azt jelenti, hogy úgy
válhatott kiemelkedő gondolkodói és írói opusok hangsúlyos
kifejezésformájává, hogy alkalmasnak mutatkozott a stílus, nyelv, lélek,
alkotás, hit, erkölcs, történelem és megannyi más nagy kérdés megvitatására. A
korábbi időszakok minderre irodalmi keretben reflektáltak. A nagy
gondolkodók, nagy szellemek értékes esszéhagyományt hagytak örökül, minthogy
írók voltak. Az a vita tehát, amit az újabb kor folytat tudomány és irodalom,
a szakmai traktátus és az esszé viszonya és az utóbbi létjogosultsága körül,
nem csupán a gondolkodás irodalmi pretenzióit, hanem az irodalom szellemi
lehetőségeit és tájékozódási igényét is korlátozza vagy elvitatja. Az
esszéműfaj poétikai és történeti kérdései az európai kultúrákban – a fenti
néhány példa (Lanson, Starobinski, Macé) alapján is látható – a rendszeres
újragondolás tárgyai. A művelődésen belüli helyzete ezzel a természetes,
tágabb közegével együtt változik, és nyilván koronként módosul jelentősége,
ám nem elvi vonatkozásban, hanem annak következményeként, hogy vannak-e éppen
jeles képviselői a tevékeny gondolkodók és alkotók körében. Egy-egy nagy,
integratív szellem távozása, mint volt például a Barthes-é, nemrégiben a
Blanchot-é, Ricœuré, egy időre hagyatékuk feldolgozására, az örökség
átgondolására és értelmezésére köti le az energiákat[3].
Ez közvetetten az esszéműfajjal összefüggő kérdések körüljárását is jelenti
egyben. □
Reich-Ranicki öt századot felölelő körképe lényegében azonos időtávra terjed
ki, mintha az esszé egyetemes műfajtörténetét reprezentáló válogatást
készítenénk Montaigne-től kiindulva. Ám míg az utóbbi elképzelt terv
igyekezne csakugyan esszészerű és jellegű szövegekhez ragaszkodni, addig a
német körkép lényegében inkább egy rangos, imponáló német eszme- és
gondolkodástörténeti folyamatot követ, vagy teremt meg. Nem csak azért, mert
Luther Márton, Immanuel Kant vagy Robert Schumann és Albert Einstein műfaja
nem az esszé, szűkebb vagy tágabb terepe pedig nem az irodalom, hanem az
alkotás más válfajai voltak. A szellemi, művészi és művelődési tevékenység
minden síkjára kiterjedő kánonteremtő szándék tehát akkor is túllép a
legtágabban értelmezett műfajfogalmon, ha történetesen egy-egy zeneszerző,
teológus vagy történész opusából olyan szöveget emelt be a válogatásba, ami
netán különbözik a szakmai traktátustól. Ha azt is
tekintetbe vesszük, hogy egy nemzeti és nyelvi kultúra teljes szellemi
hagyományából válogató irodalmi örökséget kívánja átfogni a szerkesztői és
kiadói vállalkozás, akkor valójában nem is kell meglepődnünk azon, hogy a
vers, dráma, elbeszélések, regény műfaji antológia-tömbök mellett az
ötödik egység, az esszé a gondolkodás egészét felölelő értekező prózát
magában foglalja. Nem csupán az esszé, hanem az irodalomfogalom is a lehető legtágabb
tehát ebben a német koncepcióban. □ Egy
elképzelt magyar változat e mintát követve a reformáció korától kiindulóan
válogathatna a hitvitázó iratokból vagy az egyéb, elsősorban nem szépirodalmi
célzattal keletkezett szöveghagyományból is. Saját szellemi örökségünket
illetően e felfogásmód nem is állna távol a nemzeti kultúra történeti
felfogásmódjától. Az egyházi, irodalmi, népi tradíciórétegek funkcionális
tagolódása nem képviselt mindenkoron meghatározó szempontot. A lehetőségre
Takáts József is utal antológiája szerkesztési elveinek ismertetésekor. □ Az
irodalomkutatás időnként valamiféle identitászavar következtében, egy
félreértett, túlszakosodott tudományosság-képzet jegyében nem tud mit kezdeni
a műfajjal és annak örökségével. S ha nem méltányolja, akkor ahhoz szemléleti
stratégiát igyekszik konstruálni, amiből egyetlen tapasztalat származik: sem
az irodalom, sem annak tudománya nem nyer, ehelyett inkább saját szellemi
korlátaira figyelmeztet. A különösen kellemetlen hatás a jelenségek empirikus
és művészi kutathatósága feletti pálcatörésből következik. Az egyik álláspont
a 19. századi tudományosság személytelenség normáját érvényesíti az irodalmi
tárggyal foglalkozó nyelvben. Az analízis és leírás által befogható
jelenségszintek elviselik vagy éppen igénylik az elemző jelenlétének hiányát,
ám hatáskörük korlátolt, ahogyan ezt a nyelvészeti indíttatású
struktúraelemzések korában tapasztalhattuk. A másik felfogásmód és
esztétikai, kritikai alapállás a műalkotás és hatása komplexitásának tudatában
mindazon területeket megnyitja a személyes tudás, tapasztalat és kifejezésmód
érvényesülése számára, amelyek a más módon fel sem tárható összetevőkről
képet alkothatnak, azokkal hermeneutikai kölcsönviszonyt létesíthetnek. Művészi tárgyról,
irodalomról lévén szó sem az imagináció, sem az érzéki fogékonyság nem
nélkülözhető az értekező megszólalásoknak azon válfajában, amelyek nem
rendszerszerű analízisre, hanem a jelenség és abban a hozzá fűződő
viszonyunk, a dolgokban tehát önmagunk megértésére irányulnak. Ha Nerval
rémálmára gondolunk, akkor a dilemma csakugyan nem a Blanchot/Barthes/Derrida
által kijelölt poszt-strukturalista irány, majd dekonstrukciós nyelv- és
szubjektumszemlélet következménye. Nerval ugyanis már a 19. század első
felében szorong egy elképzelt esztétikai bíróságtól: rémálmában a nézők,
hallgatók köréből ezt a vádat kiáltják felé: „Fantaszta! Realista!!
Esszéista!!!“ Már-már otthon érezhetik magukat az itthoni ezredvégi
hangulatot, vélekedéseket és kizárólagosságokat megtapasztalók. □ Az esszé
eredendően is a szellemi és imaginatív gyakorlatok érintkezésében
konstituálódó alakzat. Merész és szabálytalan, kockázatos és kihívó, bölcs és
játékos, a legnagyszerűbb mintákban pedig a közlés hitelét a kritikus
önszemlélettel és a személy autentikusságával biztosító megnyilatkozás.
Egy-egy gazdag opuson belül is váltakoznak hangsúlyai és az a belső arány,
ami a gondolatalakzatokból építkező makett és a nyelvi szőttesből létrejövő
együttes jellegét kialakítja. Marielle Macé[4] Az esszé kora című műfajmonográfiájában egyebek között arról beszél, hogy az
esszé ellenműfaj, s koronként más-más műfajjal való szembehelyezkedése
az, ami ellenállást vált ki. Néha a kommentárral, máskor az értekezéssel húz
ujjat, vagy kisajátítja az emlékirat, illetve a regény helyét. Az esszé
történetét így modellek és ellen-modellek vitájának, harcának históriája
írja. Különös, hogy útját végigkíséri létjogosultságának kérdése és
felforgató, megosztó jellege is. Mintha a többi műfaj helye szilárd és
változtathatatlan, műfaji dignitása pedig sérthetetlen lenne. Mintha az
esszét csakugyan szüntelen háborgatásként élné meg a mindenkori irodalmi
jelen és értékrend. Meggyőződésem,
hogy mindez a legmérsékeltebb felfogásmódot is felcsigázhatja: milyen vonások
és célkitűzések lehetnek vajon, amiket háborgatásként él meg az irodalmi
közvélekedés. Talán a könnyedség és bonyolultság együttese? A formátlanság és
a bölcseleti jelleg kontrasztja? A provokatív témaválasztások? A
szembeszegülés a konvencióval? Lehetséges, hogy mindez együtt, ám az is, hogy
hasztalan keresnénk bármiféle poétikát, amely megnyugtató javaslatot
tartalmazna a fikció és a fogalmi közlés, valamint a metaforikus és a
diszkurzív közlés belső arányát illetően. Talán éppen ezzel a
„többlakisággal”, a sokféle vegyértékkel kezdődnek a problémák. Illetve az a
virtuális terep, amit a műfaj kialakít és szüntelenül újra kijelöl a maga
számára. Kissé talán éppen olyan módon, ahogyan A megtalált időbeli
beszélő a világteremtésről vélekedik: „A világ teremtése nem egyszer s mindenkorra
ment végbe (…), nap mint nap végbemegy elkerülhetetlenül.” (2009: 119.) A tudományok
szakosodása, az ismeret specializálódása, ágazatokra tagolódása – egyben a
gondolkodási tárgyterületek elhódítása az irodalomtól. A diszciplínák és az
irodalom, a tudományos és a filozófiai gondolkodás viszonylatainak megítélése
a múlt századforduló óta és később is visszatérő vitatémája volt azon
értelmiségieknek, akik maguk is aktívan alakították a szellemi élet
folyamatait például Franciaországban. Macé csak a legjelentősebbeket érinti,
mint amilyen egyebek között a Julien Benda vitája volt a Nouvelle Revue française által képvisel beállítottsággal és
stílussal, vagy a Sartre és Bataille között folyó. A központi kérdések
megítélése közötti eltérés egyik forrása az angazsált irodalomfelfogás,
illetve a „tiszta irodalom“ szellemi térfele között jelentkezett. Más
jellegűek voltak a terepfelosztás által meghatározott szembenállások az
esszéírók és a történészek között, vagy a műfajok kognitív adottságaival,
vagy egyszerűen a stílus és tudás megítélésével kapcsolatosak. Mindez igen
sok értékes tapasztalatot hordoz, amelyekből azt az egyet kívánom kiemelni,
hogy az esszé műfajtörténete észrevétlenül irodalomtörténetté, az pedig
eszme- és művelődéstörténeti panorámává bővül. Ez az, amit nem tartok
véletlennek, hanem ellenkezőleg, olyan természetszerű következménynek, ami a
műforma legbensőbb lényegéből következik. A műformáéból, ami poétikumával
együtt írja, alakítja és lehetséges szintézisbe vonja a fenn említett kiterjedéseket.
Minthogy e kontextusok érzékeny szeizmográfja, jelenségek és témák, tárgyak
és alkatok, átfogó tendenciák és gondolkodó, művészi szubjektumok együttese. Lanson az
érzékenység védelmében és a szakosodás elvetésének nevében lép fel. Henri
Bergsonnak beállítottsága, majd befolyása egészen különös pozíciót biztosít a
tudósok kontra esszéírók vitájában. Elsősorban elveti a filozófia és az
irodalom szétválasztásának erőltetését, a filozófiai diskurzust igenis az
irodalom által asszimilálhatónak tekinti és különleges értéket tulajdonít az
absztrakt prózának, a spekulatív írásmódnak, az ismeret temporalizációjának,
az eszmék prózájának és stílusának. Ebben megerősítést nyer a francia
bölcseletben, amelyik diszkurzívabb a születőfélben levő humántudományoknál,
ahogyan Macé írja. A határszituációban éppen az esszé képviseli a porózus
köztes közeget. Albert Thibaudet a
húszas években arról beszél, hogy a stílus nem gondolat, sem nem mondat és
nem szó, hanem a gondolatok rendje, mozgása, lendülete. Bergsont nyelvének
érzékisége, képszerűsége által Montaigne-hez hasonlítva nevezi nem a
vizualitás filozófusának, hanem vizuális filozófusnak. Bergsonnál
reciprocitás áll fenn az irodalmi forma és a filozófia funkciója között. Ezt
legrugalmasabban intellektuális szenzibilitásának kettős termékenyítő és
felszabadító hatása tanúsíthatja, amit a gondolkodókra és az írókra
gyakorolt. Jean Paulhan (a
második világháború után) egy másik összefüggésre, illetve szembenállásra
hívja fel a figyelmet. Gondolatmenetének tárgya a kritika és a kritikus, s
egy olyan kihívó tézist állít fel, ami jelen kérdéskörünk szempontjából sem
semleges: „... kételkedni lehet, hogy a nagy írók művei nem a művészetükön
való hosszú megfontolás után jönnek-e létre, a kritikai találatok egész sorából.
Joyce és Proust, Gide és Valéry az elemzéssel és a módszerrel kezdték, nem
pedig az ihlettel. A szemközti táborban ott láttuk a szürrealizmust, amely a
mi időnkre oly különös befolyást gyakorolt, s amely teljes fegyverzetében nem
közepes költeményekből, hanem André Bretonnak kitünő tanulmányaiból
keletkezett.“[5] A megtalált idő sok-sok szöveghelyén töprengve mintha csakugyan igazat
adhatnánk neki: az agyafúrt Proust olyan lucidus vértezetben adja a modern
kor bölcselőinek kezébe saját alapkérdéseiket, ami átmenetileg akár
feleslegessé is tehet minden további filozófiai és szakterületi árnyalást.
Rilke költészetével kapcsolatban hasonló észleletekig érkezünk Heidegger
nyelvfilozófiájának néhány központi tételén tünődve. Proust egyébként még a
regényfolyam írásának megkezdése előtt azon töpreng, hogy a dolog két
különféle módon szerkesztődik lelkében, melyek között választásra kényszerül[6]. A
mostani összefüggésben szemlélődve Barthes nagy szemléleti és nyelvi
átalakulásait a 20. század harmadik harmada kicsinyített tükreinek látjuk,
amik a francia gondolkodás erjesztőiként magukon viselik az elméleti,
diszciplináris, módszertani váltásokat. A
szöveg gyönyöre (1973), a Roland
Barthes par Roland Barthes (1975) és
a Beszédtöredékek a szerelemről (1977) előtti időszak értekezései hol a
pszichoanalízis, a társadalomelmélet, hol a nyelvészet fogalomkészlete, hol a
strukturális elemzőmunka jegyében állnak, vagy a posztstrukturalizmus
beszédmódjának előkészítésén fáradoznak. Ám ekkoriban sem közvetítenek
tételes tant, annál szertelenebbek, s lényegében valami kikezdi bennük a
tudományos traktátus normáit. Azoknak, akik a hatvanas-hetvenes években
kívánták az egyetemi oktatás keretében tolmácsolni tanításait, meggyűlt a
bajuk csapongásaival és újszerűségével. Az kezdettől fogva nyilvánvaló volt,
hogy hatása rendkívüli, s elképzelhető, hogy a tanítványok reprezentatív sora
sem vonult volna fel a karizmatikus egyéniség kisugárzása nélkül. Éppen ebben
látom a mély egymásrautaltságot Barthes és legautentikusabb beszédmódja, az
értelemnél érzékibb, fragmentált esszédiskurzusa között. Magát a
szembeállítást is messzemenően elutasította, amelyet a hagyományos
gondolkodás az expresszív és a kritikai nyelv között felállított. A szellemi és szemléleti
innovátor egy szempillantásra sem pihen meg különféle töredékeit írva. Ám az
esszéíróban sem pihen meg a nyelv és prózai diskurzus megszámlálhatatlan
tónusát érző, tudó, variáló narrátor és stílus- és formaművész. Hogy
tudottan, vagy ösztönösen, minden sorával fittyet hány az általa propagált
Blanchot-örökségnek. A Neutre, a
semleges, a szubjektum nélküli, a szerző halála hirdetője egyebet sem
tesz, minthogy egy új narcisztikus szubjektum megalkotásához hordja fel a
vonásokat a vászonra. Ha tudott ez a causerie, akkor mélyebben önironikus
szelleme nem is volt e korszaknak. Ha ösztönös, akkor csak ironikus. Barthes, au lieu du roman (2002): tanítványainak kötetcímét
kezdettől fogva önkényesen, kétféleképpen értettem. Nemcsak Barthes-ot mint
regényolvasót és –értelmezőt, hanem a regény helyett mást író Barthes-ot,
akinek szövegegyütteséből azonban viszonylag kevés intellektuális
képzelőerővel csakugyan egy nagy regényszerűség körvonalai bontakoznak ki.
Tanok helyett önmaga stilizációja absztrakt prózájában és a játékosságba
bevont fogalmak telített áramköre. Az a másféle tudás, ami még mielőtt
felöltené magára az értekező nyelv szabályozottságának képmutató, üres mezét,
ironikusan legyint rá. Minthogy írásom címét tőle kölcsönöztem,
kiegészíteném Barthes Nietzsche-utalásával. A Roland Barthes par Roland Barthes-ban[7]
arról beszél, hogy feje megtelt Nietzschével, amikor olvasni kezdte. Ám ezzel
egyidőben alakult ki vágya a mondat-eszmék, eszme-mondatok versszerűsége
után. A hatás tehát tisztán prozódikus volt. Az örökölhető
ideák helyett tehát a mondatminta és a zenei, ritmikus szerkesztésű gondolat.
Vagy az eszme kristályosodott állapota, illetve a gondolat és a tárgy
tömörítésének makettszerű alakzata, amiről hallgatóinak beszél a hetvenes
évek végén A regény előkészületei
című kurzusán[8].
Tehát a techné, az ars, az auditivitás, az érzékiség,
aminek az esszében ugyanúgy létföltétele az invenciózus elem, mint a
filozófiában vagy éppen a művészetben. Lehet, hogy
ezért tagolja az „értelem moraját“ (Barthes) és a gondolatfolyamot, vagy
éppen ezért látnak napvilágot írott eszméi eleve tagoltan, szaggatottan, kis
képekbe, makettekbe, tömörítvényekbe, fragmentumokba zártan. A
„mondat-érzékenység“ (Macé) egyesíti Barthes szerint a regényt és az esszét,
ami a fentebbi vélekedésem alátámasztása, minthogy saját gyakorlatában is
érvényesíti. „Le biais méthodologique
est ici celui de l’immersion dans une forme souveraine qui mêlerait
parole pensente et parole poétique, une forme qui abolirait »la division des
langages«, qui annulerait l’opposition entre une parole poétique saississant
pleinement son objet sans chercher à le définir et une parole
théorique qui en définirait parfaitement les contours sans parvenir à
le saisir.“[9] A mondatmakett vagy érvelésmakett nem más, mint az esszéírói kijelentés hitelessége,
igazságértékének ereje. Ez pedig immár nem a techné
kérdése, hanem a Lanson és Starobinski által emlegetett morálfilozófiai elem.
A kettő egymásrautaltsága és szerves viszonya az esszében. Ilyen érvelésmód
után kérdésessé válhat minden olyan szembeállítás, amely ezen írásmódtól és
hagyományától elvitatja, az értekező és a művészi nyelv más alakzatai számára
pedig fenntartja a hitelesség értékét. A
20. századi magyar irodalomtörténet és a legutóbbi, egyedülálló magyar
esszéantológia látószögéből is igen látványosan kirajzolódik a ’30-as évek
különlegesen értékes hozzájárulása a műfaj magyar történetéhez. A kérdés
sokoldalú figyelmet érdemel, s a mostani alkalom is árnyalni fogja. Ha
mifelénk is kibontakoznak viták, nem az érdemi megvitatástól, sőt az
érdemtelen álláspontoktól sem kell tartani. A tradíció -- ha van, hat vagy
újjáéled, visszahúzódik vagy átalakul. Sem tagadni, sem folytathatóságát
megakadályozni nem lehet. A francia esszétörténet egyik
legmeglepőbb tapasztalata számomra nem az volt, hogy igen éles viták sora
írta modernkori históriáját, hanem hogy e história sem nem folyamatos, sem
nem töretlen. Műfaji emlékezetébe néha az angol esszé mintája, Nietzsche után
pedig a német modell írja be magát. Ott egyébként a húszas években játszódik az
esszé létharca, s ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem a montaigne-i
példamutatás alapján. Szinte minden alkotó visszatér és vissza is fog térni
beállítottságától függetlenül az Esszék
kommentálásához, ám ettől függetlenül fogja továbbírni saját útját a
formáéval együtt. Nem minden korszak kedveli e beszédmódot, művelésére sem
alkalmas, s hogy a romantika, a szimbolizmus sokkal közelebbinek érzi
magához, mint a historizmus, a pozitivizmus vagy a strukturalizmus, az is
tény. Szabadságharcát azonban mindig
újra vívja a műfaj, ahogyan ezt közvetetten a különféle tudományterületeken,
terminológiákon és ideológiákon végigfutó Barthes-opus is példázza. ---------------------------------------------------------------------------------------------- Lettre, 76. szám ---------------------------------------------------------------------------------------------- |
[1] Gustave Lanson: L’art de la prose, Arheme Fayard, 1909.
[2] Jean Starobinski: Poppea fátyla. Válogatott irodalmi
tanulmányai, Szávai D. ford. Kijárat, 2007: 27-28.
[3] A párizsi Centre George Pompidou
által szervezett 2002/2003-as őszi-tavaszi nagy Barthes-retrospektív
rendezvénysorozat is erről tanúskodik. A kísérőkiadványok a két évtizeddel
korábban elhúnyt gondolkodó opusát tárgyalva sok ponton előhívnak olyan
vonatkozásokat, amelyekhez az időközben eltelt húsz év távlatára volt szükség.
[4] Marielle Macé: Le temps de l’essai. Histoire d’un genre en
France au XXe siècle, Belin, 2006.
Megjelent részletek a kötetből: La
haine de l’essai, ou les moeurs du genre intellectuel au XXe
siècle. Littérature, 2004. márc. No. 133: 113-127.; L’essai
littéraire, devant le temps, Cahiers de Narratologie, No. 14. (http://revel.unice.fr/cnarra/document.html?id=499)
[5] Jean Paulhan: A kritikusról. In.
Gyergyai Albert szerk. Ima az
Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai, ua. ford. Európa, 1977: 638.
[6] Marcel Proust Anna de Noilles-nek
írott levele 1908-ból.
[7] Roland Barthes: Œuvre complètes III. Seuil, 1993:
176.
[8] Roland Barthes: La Préparation du roman. L’œuvre comme
volonté. Kézirat az IMEC archívumában.
[9] Nathalie Léger: La Préparation du
roman. In. Uő. szerk. Roland Barthes au
Collėge de France 1977-1980, Coll. Inventaire, Éd. de l’Imec, Pris,
2002: 84-85.